Eurobike media days: enduro ride a giro D’Italia kultikus helyszínén

A 2019-es Eurobike Media Days-en jártunk Tirolban, a Giro d’Italia kapcsán is híres helyszínen, a Kornplatz-on. Most azonban nem az országúti kerékpároké, hanem a mountain bike-oké volt a főszerep.

A Eurobike kiállítások tudósításait már jó 10 éve követem, hiszen legszebb éveiben gyakorlatilag teljesen egyeduralkodó volt, minden lényeges újdonságot itt mutattak be a nagy közönségnek a gyártók. Fordulópontként talán 2014-et tekinthetjük, amikor bejelentette a Specialized, hogy nem kíván a továbbiakban részt venni az eseményen, mert többet szeretnének a kereskedőiknek és vevőiknek nyújtani, mint amire az esemény lehetőséget ad. Az ezt követő években egyre több márka követte a példájukat. Én 2016-ban vettem részt személyesen először a rendezvényen, ami ekkor már számos nagy nevet nélkülözött. Sajnos ez a csökkenő trend egyre inkább folytatódott, 2018-ban már inkább az volt a meglepő, hogy van még néhány olyan nagy gyártó, aki lát benne fantáziát, ahelyett, hogy saját „house show” keretében mutassa be az újdonságait az érdekelt feleknek.

A minőségi idő hiánya mellett számos más probléma is felmerült az „egyetlen és megkérdőjelezhetetlen” Eurobike-kal kapcsolatban az utóbbi években gyorsuló ütemben változó kerékpáriparban, elég csak arra gondolni, mennyire megváltozott, hogy ki mikorra időzíti az új termékeinek bemutatását, ami sokszor még gyártón belül is több különböző időpontban történik már.

Sajnos az újságíróknak tartott kiegészítő rendezvény, a Eurobike Media Days is ugyanebben a cipőben jár, idén mindössze 20 gyártó volt itt, közülük két nagy márkával (BMC és KTM), a többiek inkább kis és közepes cégek voltak. Pedig a szervezők mindent megtettek érte, hogy egy igazán színvonalas eseményt csináljanak: a tesztelők négy monti és négy országúti tesztkör közül választhattak, plusz felvonózni is lehetett, amivel egy 1250 m szintkülönbségű 8 km-es enduro körre mehettünk ki. Itt aztán volt lehetőség érdemi tesztre nem úgy, mint a Eurobikeon!

Mondanom sem kell, hogy ilyen felvonós tesztpálya mellett nem volt elég lelkierőm xc vagy országúti bringákat tesztelni bármennyire komoly gépek voltak itt, de azért pár szót ejtenék ezekről is. XC téren nem volt sehol óriási változás, egészen kiforrott már, hogy hány kg tud lenni egy modern versenygép, geometriát tekintve az utóbbi években persze kicsit hosszabbak és laposabbak lettek követve a trendeket, de ezzel nagyjából be is zárult a kör. Az országútikat nézve a leginkább szembeötlő a 25km/h-ig rásegítést nyújtó elektromos gépek térnyerése volt, hiszen ezek létjogosultsága sokkal jobban megkérdőjelezhető, mint a montik esetében. Ugyanakkor amint meglátjuk az Alpokat, rá kell jönnünk, hogy nem csak pénztárcában, hanem domborzatilag sem mi vagyunk a fő célpont, hiszen a hatalmas hegyek között az elektromos rásegítés valóban nagy segítséget adhat kevésbé edzetteknek a hosszú és kemény emelkedők leküzdéséhez. Motor szempontjából a kompakt és teljesen kivehető Fazua talán a legnépszerűbb, ugyanakkor például a BMC a Shimano montikhoz tervezett Steps E-8000 motorját építette legújabb e-országútijába.

De térjünk is át a sokkal izgalmasabb össztelós trail-enduro bringák világába, amik közül számos érdekes gépet sikerült a rendezvény melletti bikeparkban valós körülmények között kipróbálni. Az első fully tesztalanyom egy Niner RIP 9 RDO 29 volt. A gyártó modern, agresszív trail bringának szánta, hátul 140 mm, elöl 150 mm rugóúttal, 29er kerekkel. Felszereltség tekintetében endurós Fox 36 és Float DPX2 dolgozott benne, Sram Eagle váltással és Guide RSC fékszettel. A modern geometriáját endurós 66 fokos fejcsőszög, viszonylag meredek, 75,8 fokos nyeregvázcsőszög és kényelmesen hosszú, 465 mm-es reach jellemezte a tesztelt L-es méretben.

A viszonylag agresszív geometria és csúcs Fox felfüggesztés ellenére a saját megszokott Cube Stereo 150 bringámmal összehasonlítva eléggé érezhető volt a -10mm rugóút elöl-hátul, a gyártó valóban inkább kemény all-mountain bringát alkotott vele, mint endurót. Mászni amúgy elég jól lehetett vele és a merevségére sem lehetett panasz, úgyhogy remek mindenes gép lenne a hazai viszonyokra, amivel azért egy-egy bikepark napot is be lehet vállalni, de az ára elég borsos, és nekem személy szerint nem tetszett annyira a váz vonalvezetése. Az egyetlen igazán gyenge pontja a gépnek amúgy a Sram Guide RSC fékszett volt, ami valami borzasztóan (nem) fogott: bár négy dugattyús szettről van szó, mégis sokkal inkább emlékeztetett a régi Juicy fékekre.

Következő tesztpéldányom a Simplon legújabb 29er carbon e-endurója volt. Nem spóroltak rajta a felszereltséggel: Sram AXS Eagle szett okosan Shimano XT fékekkel kiegészítve, DT kerekek, a Bosch legújabb fejlesztésű negyedik generációs motorja, Rock Shox rugózás. Őszintén megmondva a bringán leginkább az elődjét minden paraméterében felülmúló új Bosch motorra voltam kíváncsi. Sokat mégsem másztam vele, mert ezt tesztelni nagyjából annyi értelmét láttam volna, mint kipróbálni, hogy jól vált-e az új 12 sebességes XT rendszer: ezer éve jól vált, miért pont az új ne váltana jól, az, hogy egy leheletnyivel finomabban működik pont nem érdekel. Amire valóban kíváncsi voltam az az volt, hogy lefelé hogyan viselkedik, mert nekem személy szerint az a fő bajom az ebike-okkal, hogy hiába repítenek fel fele annyi idő alatt bárhol, mint egy normális bringa, ha utána nem élvezem igazán a leejtőzést velük a játékosság teljes hiánya miatt.

Előre lelövöm a poént: ez volt az első olyan ebike, amit magamnak is megvennék. A különbség óriási volt a korábban tesztelt felsőkategóriás e-endurokhoz képest, amit valószínűleg a könnyű karbon váz és a több, mint 1kg-val könnyebb új motor eredményezett: bár a bringát így sem nevezném könnyűnek (kb. 22kg körül lehetett), sokkal kevésbé volt tank feelingje lefelé és sokkal játékosabb volt, mint az eddig próbált példányok, amellett, hogy a brutális kanyarstabilitása megmaradt. Bár nyilván jobban kellett tartani a nagyobb tömeg miatt, mint a hagyományos bringákat, mégis élvezhető maradt vele egy ilyen hosszú enduro pálya is.

A kis motorral a hasmagasság is sokkal kedvezőbb lett, amellett, hogy kifejezetten esztétikusra is sikerült szerintem az integráció. Közben az akkumulátor kapacitás is 625 Wh-ra nőtt, amiből ha van nálad egy tartalék a táskádban a hatótávra sem lehet panasz. Talán az utolsó kérdés az maradt, hogy nem zavar-e, ha pár hetente/havonta láncot kell cserélni rajta, ha ez sem érdekel akkor ez a bringa tényleg megéri, és várhatóan jó pár évig nem is lesz lényegesen jobb nála. A Simplon után ki akartam próbálni egy igazi modern endurót, így esett a választásom a Nicolai ION G16 27.5-re. Sajnos csak XL-eset tudtam belőle kifogni, ami – mivel Geolution geometriás bringáról volt szó – egy igazi tandemet jelentett 1342 mm-es tengelytávval és 535 mm-es reach értékkel. A Nicolai-féle forward geometry-t a 63,5 fokos fejcsőszög és 77 fokos nyeregvázcsőszög tette teljessé 449 mm-es láncvillával. Nem volt kérdés, hogy a 181 cm-es magasságomhoz nagy lesz a bringa, főleg ezekkel a méretekkel (a gyártói ajánlás szerint az XL méret 188-200cm között passzol), de kíváncsi voltam, milyen lesz a benyomásom róla, hiszen világ életemben rövid és meredek bringákkal mentem (a mostani értelemben véve). Az itteni pályák nem igazán kedveztek a bringának, mivel igazán eresztős rész nem is volt benne, cserébe viszont szűk kanyarok annál inkább. A bringa ugyanakkor nagyon meglepett, mivel a nyilvánvalóan túlzó méret ellenére sem volt rossz menni vele, és még a szűk kanyarok sem voltak olyan vészesek, mint gondoltam (ebben amúgy szerepet játszhatott a fürge 27,5-es kerékszett is). Kifejezetten élveztem, hogy jól elférek rajta, a gigantikus tengelytáv és extra lapos fejcsőszög miatt pedig még ha akartam volna se tudtam volna átesni a kormányon még a legmeredekebb részeken sem. Abban viszont ismét megerősítést nyertem, hogy a 27,5 kerekek nem az én világom, a technikás gyökeres részeken nekem hiányzott a 29er kerekek gördülékenysége. Konklúzióként viszont el kell ismerni, hogy tényleg van ráció a végletekig sulykolt hosszú és lapos bringákban és nem véletlen indultak el ebbe az irányba a geometria téren konzervatív gyártók is.

Következő alanyom egy Fantic XF1 e-Enduro 27.5 volt. 180 mm-es rugóútjával és acélrugós tagjával ez már masszívan a superenduro-freeride kategóriát erősítette az általam eddig nem ismert olasz gyártótól, az új erősebb Brose motorral és 630 Wh-ás akksival.

Sajnos a rendes enduro tesztkörre nem jutottam el vele, viszont a rövid lejtős benyomásom abszolút a klasszikus (számomra rossz értelemben vett) ebike-os érzést nyújtotta: atomstabil, ugrató nélkül biztos, hogy nem emeled el, viszont akkor a világból kiszállsz vele. A játékos leejtőzést felejtsd el, de biztos, hogy bármin átgurulsz, ha megvan a kellő tempó. Az igazán hosszú leejtőket biztosan nem fogja megköszönni vele a kezed/alkarod, mert ha egyszer belendül, van mit megtartani rajta. Engem nem győzött meg, nem éreztem rajta igazából semmi pluszt, hozta a kötelezőt.

A Bionicon rEvo 160 nem volt új modell és nem is tűnt kiemelkedőnek, de kíváncsi voltam, mennyit fejlődött a márka, mert kb. 7 éve még nekem is volt egy 26-os Bionicon Edisonom, ami az ígéretes geometria állítás mellett tele volt gyerekbetegségekkel, ez a jóval újabb rEvo pedig minden paraméterében lényegesen jobbnak ígérkezett. 

A tesztkörre érve hamar rá kellett jönnöm, hogy hiába fejlődtek sokat magukhoz képest, ez a bringa még mindig nem nyújtja azt, amit kellene: mászó állásban a hirtelen xc bringává változott enduróval borzasztó fura tekerni, síkon olyan érzésed van vele, hogy mindjárt átesel a kormányon, lefelé pedig a nem túl finom mozgású X-Fusion rugózás hamarabb elfáraszt, mint a legnehezebb ebike. Őszintén megmondva messze ezen a bringán éreztem a legrosszabbul magamat, de tény, hogy a többi gyártó magasra tette a lécet.

Végül az Arc8 trail bringáját próbáltam ki. Ne érezd magad rosszul, ha még sosem hallottál a gyártóról, hiszen tavaly mutatkoztak be a Eurobike-on, és idén kezdtek csak el értékesíteni. A svájci gyártónak egyelőre mindössze öt modellje van (xc, trail, enduro és két országúti), viszont mindegyik karbon és nagyon ígéretesnek tűnnek, szemmel láthatóan nem katalógus távol-keleti átmatricázott vázakról van szó, hanem kifejezetten igényesen megtervezett saját bringákról. Nekem az Essential-t sikerült tesztelni M-es méretben, ami 120mm-t mozgott hátul, elöl pedig 140mm-t Rock Shox rugózással, 29er kerekekkel és Magura fékekkel (elöl négy, hátul két dugattyúval). Őszintén megmondva nem vártam tőle sokat, hiszen ez azért nem egy bikeparkozós rugóút, és a csirke Onza külsőket is inkább tudtam volna elképzelni egy xc világkupa gépen, mint egy trail bringán.

A felvonóhoz való tekeréskor az első érzésem az volt, hogy mindjárt kiugrik alólam a bringa úgy megindult egy könnyed kiállástól, úgyhogy azt hamar elkönyveltem magamban, hogy ha másra nem hosszú tekerésekre itthon biztosan jó választás lenne. Az igazán nagy meglepetés a pályán ért, mert bár a tag és villa ezen sem mozgott etalon módon, érzésre messze felülmúlta a kategóriáját a bringa.

Nagyságrendekkel nagyobb élményt adott egy nem neki való pályán, mint az előtte tesztelt Bionicon, az M-es méret ellenére nem éreztem magamat kényelmetlenül rajta, a kanyarokban pedig eszméletlenül jól fordult – itt még jól is jött a semi slick hátsó gumi, mert remekül lehetett csúsztatni a poros visszafordítókban. A technikásabb részeken persze nagyon elfogyott, de a fun faktor így is maximális volt, főleg a rugóúthoz képest. Az biztos, hogy ennél jobb trail bringán még sosem ültem, Fox rugózással és Shimano váltással tuti vissza sem adtam volna.

Amit még sikerült megtudni a bringáról, hogy a váza mindössze 1900 g tag nélkül, úgyhogy megfelelően összeválogatott alkatrészekkel a komplett bringa simán kihozható 11kg körülire, amivel már a mászás is egészen nagy élmény tud lenni. Dreambike! Végül, amikor a standok bezártak a teljes összehasonlítás érdekében a saját bringámmal is mentem pár kört. Akárki akármit mond, mindig a saját bringád a legjobb!

X